2014. augusztus 5., kedd

How much do you remember...

Drágáim!
Egyrészt rettenetesen sajnálom, hogy megint ennyit csúsztam, és hogy ennyire elhanyagoltalak benneteket, már megint… (imádom a nyárimunkát, de sajnos elveszi minden időmet)
Ha úgy gondoljátok, nyugodtan szóljatok, és abbahagyom az egész blogírást…
De ezt a részt még meg szerettem volna írni. Re,élem tetszeni fog nektek! :)
Másodszor… IMÁDLAK titeket! *-* El se hiszem, hogy ennyi kimaradás után még mindig velem vagytok. HIHETETLEN ÉRZÉS! Bevallom, hogy mikor megláttam a kommenteket, elsírtam magam… Elképesztőek vagytok! *-*
Jó olvasást! <3
xoxo Lilly


Harry Styles
Már lemondtam róla, hogy valaha is újra rátalálok. Hogy egyszer elmondhatom neki, félreértés volt az egész… vagyis, hogy hazudtam.
Hogy még mindig tiszta szívemből imádom, és soha nem akartam eltaszítani magamtól, hisz ezzel óriási fájdalmat okoztam mind a kettőnknek.
És most Ő nézett vissza rám a focipályáról. A szívem egy pillanatra megállt dobogni, és nem voltam benne biztos, hogy valaha újra el fog indulni. De mikor úgy döntött, hogy nem hagy cserben, és tovább pumpálja a vért az ereimben, amilyen gyorsan csak tehettem elugrottam az ablaktól, remélve, hogy nem látott meg.
Vérem újra dübörögni kezdett, úgy ahogy már régen nem.
Bár a szívem teljesen összetört az elmúlt hónapokban, a lelkem még élt, de nagyon meggyötörten. Ebben a pillanatban viszont úgy éreztem, mintha újra képes lennék élni. Érezni.

Louis Tomlinson
-Gyere Lil! Menjünk! - mondtam még egy fél óra focizás után, mikor el kezdett szitálni az eső.
-Jaj Lou, még egy kicsit! Légyszi! Ki tudja mikor jövünk ki legközelebb, és én nagyon élveztem.
-Eddig te nem akartál kijönni. - válaszoltam nevetve, hiszen egy napja még hallani sem akart arról, hogy valaha labdába rúgjon. - De most már nagyon esik, és nem akarom, hogy valami bajod legyen. És mellesleg nincs nálunk semmi eső ellen védő szerszám, így mire hazaérünk, már egyébkent is bőrig fogunk ázni. - ekkor olyan reakció következett, amire legkevésbé számítottam. Egy halkat sikkantott, mögém meredt, és egy Lout suttogott.
Átfutott az agyamon, hogy esetleg a bántalmazója áll mögöttem, de hogy az enyém, az még véletlenül sem.

Harry Styles
Ahogy a pályára sétáltam, már biztos voltam benne, hogy Ő az.
Hiszen senki más nem áll ilyen féloldalasan, és senki máson nem lóg így a mez. Ha nem dobogott volna a torkomban a szívem, valószínűleg elmosolyodtam volna. Nem vett észre, míg mögé sétáltam, viszont a lány annál inkább.
Rám meredt, mintha felismerne, majd egy aprót sikkantott. Lou villámgyorsan megperdült a tengelye körül, majd gyilkos pillantással nézett rám. Aztán felismert…
Arcára az érzelmek különös keveréke ült ki. Tekintete tele volt fájdalommal, és szomorúsággal, de volt benne még valami az előbbi dühből is. De aztán vállait leejtette, és mérhetetlen fájdalom ült ki az arcára.
-Lou… - suttogtam, mert a hangom valahol még Londonban maradt, hónapokkal ezelőtt. Arcán ömleni kezdtek a néma könnyek.
El akart fordulni, és elmenekülni, de ezt nem hagyhattam.
Még egyszer nem élném túl, ha el kellene veszítenem. Inkább megtudom a fájdalmas igazságot, mintsem, hogy továbbra is kétséget között tengődjek. Előreléptem, és elkaptam könyökét, de azonnal el is engedtem, mert ahol összeértünk, mintha elektromos kisülés lett volna. Felém fordult, és rám emelte tekintetét. Szeme csillogott a könnyektől, de gyönyörű volt.
Milliószor szebb, mint amilyenre emlékeztem.
Ebben a pillanatban telítődtem minden érzelemmel.
Nem voltam képes tovább magamba tartani az könnyeimet, így szabad utat kapva folytak végig arcomon. Nem éreztem fájdalmat, se hiányt, se csalódottságot, sőt még ürességet sem.
Nem bírtam tovább, ajkaira hajoltam.
Teljesen megdermedt, és óriási szemeket meresztett rám.
Nem érdekelt abban a pillanatban semmi, de ha el lökött volna magától, kész lettem volna távozni. Azonban ahogy ajkaink összeértek, hirtelen minden felrobbant körülöttünk. Rázott a görcsös sírás, és azt se tudtam hol vagyok.
Érzések ezrei rohantak meg, olyanok amiknek még csak a létezését sem sejtettem. Éreztem, ahogy ellazul, de nem csókolt vissza.
Kis kezeit mellkasomra vezette, és lassan el kezdett eltolni magától.
Testem felé akart mozdulni, átölelni, és szorosan tartani, de agyam tudta, hogy ez az elutasítás jele, és miközben ha lehetséges, még kisebb darabokra tört szívem, lassan elhúzódtam.
Ahogy szemeibe néztem, mélységes megvetést, és sajnálatot láttam kék íriszeiben, ajkain pedig egy apró mosoly játszott.
-Bocsáss meg Harry, de most arra kell kérnelek, távozz, vagy hagyj elmenni. Nekem ez nagyon fáj… - nem bírtam tovább, félbeszakítottam.
-Szeretlek. Soha senki iránt nem éreztem ezt, amit irántad érzek. Bárhogy alakuljon ezután, soha mással nem fogom ugyanezt érezni.
Akkor este a Management megkért, hogy hagyjalak el bármilyen áron, mert különben tönkretettek volna minket, és … hát… bántottak volna.
Azt mondtam, hogy érted bármit megtennék, csak ne bántsanak, mert nem tudnám elviselni, ha fájdalmat okoznának neked, és nem biztos, hogy meg tudlak védeni. Ezért úgy gondoltam, az lesz a legegyszerűbb, ha azt mondom, hogy nem szeretlek, és akkor talán lesz esélyed találni valakit, akit szerethetsz, és teljes életet tudsz vele élni.
Az pedig, hogy nekem fájni fog, nem érdekelt, azt akartam, hogy neked jó legyen. Aztán úgy tettem, mintha nem fájna, és a többiekkel is közöltem, hogy meguntam a velük való munkát, és semmit nem jelentenek nekem. Viszont közben minden mondattal egyre kisebb darabokra szakadt a szívem. Nem tehettem mást, csak némán hallgattam, mert nem mondhattam, el hogy fontosabb vagy nekem, mint az életem.
Nem vágytam másra, csak, hogy elmondhassam az igazat, de nem tehettem. - nem tudtam folytatni, mert szavaim elakadtak a sírástól. - Nem tehetjük meg nem történtté … ami az elmúlt hónapokban történt velünk, de … még egyszer az életben el akartam mondani az igazat, és tudni, hogy tudod, mi történt…
Azóta, hogy akkor ott megismertelek, nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád. Aztán … elszakítottalak magamtól, amibe majdnem belehaltam, csak az tartott életben, hogy te élsz… - könnyeim forró patakként csordogáltak le arcomon, miközben én csak gyönyörű kék szemét tudtam nézni. - De most, hogy újra itt vagy… hogy találkoztunk … minden jobban fáj mint ezelőtt. Most, hogy tudom, hogy még vagy…, de nem vagy az enyém…
Régen, mikor még nem tudtam az érzéseidről, minél közelebb kerültünk egymáshoz, annál jobban szenvedtem. De akkor még nem tudtam, mi is az a fájdalom… Nem szerettem arra gondolni, hogy egyszer elválunk, úgy gondoltam olyan nem történhet… - már nem láttam semmit, mert könnyeim egyre csak ömlöttek szememből, így inkább lehajtottam a fejem, és zokogva folytattam. - Szellemként kísért a csók, amit akkor este váltottunk … pontosan érzem ahogy ajkaid az enyémhez érnek, és lassan simogatnak. Viszont most már egy fájó sebhely van a helyén... A lelkem legfontosabb része vagy, és az hogy kiszakítottalak magamból gyötrően fáj. Nem tudok így élni tovább… Ha te is úgy szenvedsz, ahogy én, nagyon kérlek, mondd meg! Kérlek próbálj meg megbocsátani nekem… - nem bírtam tovább, térdeim összecsuklottak, nem tartva meg engem, és térdre borulja sírtam előtte tovább.

Louis Tomlinson
Alig kaptam levegőt, egész lényem meghajolt szépsége előtt. Szeméből őszinteség sugárzott, és mikor térdre esett előttem, nem bírtam tovább. Könnyeim nedves csíkot hagyva maguk után, gördültek végig arcomon. Én is térdre ereszkedtem, szembe vele, és álla alá nyúlva megemeltem csodálatosan gyönyörű arcát.

Harry Stlyes
Először csak egy apró puszit kaptam, de én képes lettem volna ezzel is beérni. Csak tudni akartam, hogy mellettem van, és ezt ajkai az enyémeken tökéletesen bizonyították. Egy pillanat múlva azonban újra elhajolt, hogy szemembe nézhessen.
Gyönyörű kékségei könnytől csillogtak, aggodalom, kétségbeesés, és félelem sütött belőlük.
Aztán mélyet sóhajtott, a két kezébe fogta az arcom, és olyan szenvedéllyel vette birtokba az ajkamat, hogy azt hittem ott, menten belehalok a gyönyörűségbe. Hosszan csókoltuk egymást, nem törődve azzal, hogy mi történik körülöttünk.
Levegőhiány miatt egy pillanatnyi szünetet tartottunk, de után újrakezdtük.
Nem tudtam gondolkodni, csak egy biztos pontba kapaszkodtam, hogy ajka az enyémen van, az elmém csak ezzel az élménnyel van tele.
Aztán lassan az utolsó gondolatom is elszállt, és átvette a helyét az egész testemet átjáró bizsergés. Úgy tűnt, csodák mégis léteznek, csak hinni kell bennük…