Sziasztok!
Nagyon sajnálom,
hogy eddig nem jelentkeztem, folytattam ezt a történetet… De el szerettem volna
mondani, hogy már sosem fogom… Most ezzel a résszel lezárom „pályafutásom” (ha
egyáltalán volt ilyen J), bár mindig itt maradok, és talán
még néha papírra is vetek valamit. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy itt
voltatok velem, a kommetjeitek mindig új erőt öntöttek belém, ki tudtam álli
emberek közé, és mosolyogni. Ezt lehetetlenség eléggé megköszönni. És hogy a
segítségetekkel építettem magamnak egy álomvilágot magam köré, amibe el tudok
menekülni, ha nincs mellettem egy megértő társ, vagy tudok csak ülni, bámulni
magam elé, és elképzelni miket szeretnék írni, ha módomban állna, és mindig
kéznél lenne egy gép, de ti mindig a lelki társaim maradtok. Köszönöm,
imádtalak/imádlak benneteket! Ti vagytok a legjobbak, és örökké azok is
maradtok.
Nem tudom
méltó befejezés lesz-e ez a történetnek, csak reménykedni tudok!
Utoljára Jó
Olvasást Mindenkinek! J
Óriási
szeretettel és hálával:
Lilly
Stylinson voltam <3
Harry Styles
Sétáltam a sötét folyosón, ahol
sose gondoltam, hogy fogok. Izzadt a tenyerem, de ezúttal már nem a betegségem
miatt. Féltem össze fogok esni még mielőtt a folyosó végére érnék. Miközben
lépdeltem a sorsom kapuja felé, végig gondoltam ez eddig leélt éveimet. Minden
pillanatot, amit Louisval tölthettem, mielőtt halálos beteg lettem volna.
Rákos.
Ha újra
elölről kezdhetném az életem, akkor is mindent ugyan így csinálnék. Még úgy is,
ha tudom, hogy mennyi fájdalmat fogok átélni, és hogy most izgulva tartok
afelé, hogy Harold Edward Stylesként befejezzem az életem.
Emlékeztem,
minden székről lefordulós röhögésre, amit a fiúkkal, a szerelmemmel, és
Lilyvel, a húgommal átéltem. Mikor csak egy korty levegőért könyörögtünk, és
azért, hogy valaki leüsse Niallt végre, de belőle továbbra is csak folytak a
szórakoztatóbbnál zórakoztatóbb faviccek. Mindig is oda voltam a száraz humorú
emberekért, nem csoda, hogy Lou a párom.
Mikor újra
összeálltunk, hogy még nagyobb sikereket érjünk el, mint eddig valaha.
2016-ban egy
nyári napon kiálltunk a színpadra, és bevallottuk a rajongóknak, hogy Larry
igaz, igazabb mindennél, ha akarnám, sem tudnám kitörölni az emlékeim közül a tudatomba
égett az a sikítás, amit akkor kaptunk. Nagyon kevesen, vagy szinte senki nem
pártolt el tőlünk, a Modest! jóslatával ellenben, csak gratulációkat, és ami
fontosabb elfogadást és szeretetet kaptunk.
A legtöbbet
szerintem azok a cégek vesztették, akik Mrs. Tomlinson pólókat gyártottak, bár
természetesen Niall vett nekem egyet, és onnantól kezdve minden fellépésen
abban énekeltem, míg gyönyörű véget nem ért Lou egy erős tépése által egy
színpad mögötti mobilvécében, miközben én szerelmem nevét sikítottam, mikor
csúcsra értem. Minden reggel úgy ébredtem, hogy ennél ember nem képes boldogabb
lenni, mint én. De ezt saját magam cáfoltam meg, mert minden egyes reggel egyre
boldogabban és boldogabban ébredtem.
Még mindig
megmosolyogtat a döbbentet,ami akkor ülhetett ki az arcomra, mikor
kiderítettük, hogy Lily a húgom, hogy Ő az ok, ami miatt a szüleim elváltak
annyi évvel ezelőtt, és amit előttem mindig is homály fedett-
„2001-ben Harry szülei elváltak ismeretlen indokok miatt. Az ok az
volt, hogy Harry apja 2 évvel korábban teherbe ejtett egy nőt, ő pedig
megtartotta a kislányt. Viszont miután Harry apja nem vállalta, hogy támogatja
a neveltetését, a kislányt a kórházban hagyta. A neve a saját neve lett,
Liliana, a vezetéknevét pedig apjától örökölte.
A lány árvaházban nevelkedett… Nem tudhatta ki a bátyja, de Harry
sem tudta, hogy Gemman kívül van egy húga…”
Kedvenc emlékeim egyike, mikor először
igazán megcsókolt.
Lassan közeledett az arca, mégis
hirtelen ért, mikor már ajkaink találkoztak. Elképesztően puha volt, édes
simogatás. Mégis döbbenetem megbénította az izmaimat, így tágra nyílt szemekkel
bámultam a semmibe, mert nem láttam, maximum befelé. Elhúzódott, és láttam a
szemében a csalódottságot, és egy kis sértettséget is talán. És ebben a
pillanatban jutottak vérhez újra az idegszálaim, minek következtében szinte
ráugrottam, és majdnem lenyomtam a torkán a nyelvem, amit csak mosolyogva
fogadott.
Mélyen felkavart, a pulzusomat az
egekbe lökte. Ártatlan volt, bensőséges, ahogy hátradöntötte a fejemet, hogy
felfedezzen.
Bársonyos nyelve az enyém köré fonódott, és
titkon imádkoztam, hogy örökre ott ragadjon. Nem csupán csókolózunk, ez már... sokkal
több volt. Így mondtuk el egymásnak, amit szavakkal nem lehetett.
Hisz arra már nincs kifejezés, hogy mennyire szeretem.
Lelkemben végre felszakadhattak a
fájó sebek, amelyeket az elmúlt hónapokban szereztem. Éreztem, hogy vége a
fájdalmaknak, és az arcomon a megkönnyebbülés könnyei csorogtak végig.
Mikor már a tüdőm azzal
fenyegetett, hogy belefulladok a csókunkba, amit mellesleg nem bántam volna,
lassan, nagyon finomat elhúzódtam tőle, de a szememet nem mertem kinyitni. Nem
tudtam, mit fogok látni azokban a gyönyörű zöld íriszekben.
Azonban ahogy megéreztem lágyan
simogató hüvelykujját arcomon, azonnal kinyitottam. Szája csillogott
csókunktól, szemei fénylettek. Tekintetéből hála, gyönyör, csodálat árad,
amitől annyira gyönyörűnek láttam, mint még talán soha.
-Oops…
-Hi - nevettem rá, és mikor rájött,
hogy valójában mit is mondott, neki is mosoly kúszott ajkaira. -
Kimondhatatlanul hiányoztál… - mormogtam mellkasába, miközben szoros ölelésbe
zárt. Még mindig remegett egy kicsit, ami arra késztetett, hogy még közelebb bújjak
hozzá. igen, ez az otthonom.
És
természetesen az is, amikor először kimondta, hogy szeret, igazán tiszta
szívéből.
-Lou tudnál még ezek után is
szeretni? Óriási fájdalmat okoztam neked, ezek után még tudnál bízni bennem? Nagyon
szeretlek… - suttogtam és hangom tele volt kételyekkel, és félelmmel.
-Szeretlek. Soha senki iránt nem éreztem ezt,
amit irántad érzek.Bárhogy alakuljon ezután, soha más iránt nem fogom ezt érezni.
Egyetlen nyelvben sincsenek olyan szavak, amelyek kellőképpen ki tudnák
fejezni, mit érzek irántad. - suttogta, és közben erősen szorított kabátomat.
És nekem … ennyi elég volt.
Minden kérdésemre választ kaptam,
minden félelmem eltűnt, minden kétségem megszűnt, tudtam, hogy hozzá tartozom.
Azt mondják
a haldokló előtt lepereg élete filmje. Velem is ez történt, pedig én már régen
nem haldoklom. Elmosolyodtam a helyzet abszurditásán.
És eszembe jutott, mikor először estem össze. Éppen kergetett,
mert a konyhában a végletekig felizgattam, majd egy utolsó gyors puszi után
elszaladtam.
Nevettem és nevettem, de egyik pillanatban éreztem, hogy valami
nagyon nincs rendben, és a látásom elhomályosodott. Utána már a kórházi ágyon
ébredtem, az oldalamon zokogó szerelmemmel, mert neki addigra már megmondták a
diagnózist. Agydaganatom van, és hamarosan bele fogok halni. Akkor ott megalkottuk
a mi kis bakancslistánkat.
Amennyire betegségem engedte utaztunk.
Elvitt a Mount Everest aljába, és megállapítottam, hogy teljesen
értelmetlen megmászni, hiszen lentről is felejthetetlen élmény. Elmentünk
6-szor a Disney Land-be, és én még 6.-szorra is élveztem. Mindent élveztem, amit
vele csinálhattam.
Próbált Ő is és a srácok is úgy kezelni, mintha semmi bajom nem
lenne, csak Lou jegyezte meg néha, hogy hiányzik neki a hajam, nincs mibe
beletúrni.
Hát igen, mikor már kezdtem egyre rosszabbul lenni kemoterápiát
kértünk, mert bár mondták, hogy az esélyeim körülbelül 0% alatt vannak, Louis
életben akart tartani csak még egy kicsit. De sajnos erre csak a hajam ment rá,
javulás nem történt.
Mikor közölték, hogy maximálisan 1 hónapom van, megtörtént életem
egyik legboldogabb eseménye. Louis William Tomlinson megkérte a kezem.
Azóta is én vagyok, voltam és leszek a világ legszerencsésebb
embere.
Odaértem az
ajtóhoz, aminek alja alól halvány fény szűrődött át. Pont, mint a
történetekben. Fénysugár az alagút végén.
Ekkor beugrott az orvosok arca egy hónap múlva, mikor
visszamentünk kontrollra, és óriási erőfeszítéseimbe került, hogy ne nevessek
fel hangosan.
Mondjuk
jobban is izgultam, minthogy módomban álljon nevetni.
Az ajtót
kinyitották előttem. És megláttam Őt, akit mindennél jobban szeretek, a szőnyeg
végén, mely a rózsaoltárhoz vezetett. Ahogy a családom és köztük Lily meglátta,
hogy megérkeztem, tapsolni kezdtek.
Meggyógyultam, a daganatnak
helyét sem találták, felépültem. (Ennek örömére megígértettem Louiszal, hogy elvisz
bungee jumpingolni. Mert addig a rák miatt nem írhattam bele a listánkba.) Nem
tudják azóta sem, hogy mi történt, csak felszívodott.
Világrengető
öröm járta át testem, miközben elé sétáltam, hogy kimondjuk az igent, mely
biztosítja, hogy Harold Edward Tomlinsonként fogok meghalni. De még nagyon
sokára.
Talán a szerelem tényleg
meggyógyít mindent…
***
Egy nő ült a
medence parton gondolataiba feledkezve. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy a
befizetendő számlákon jár az agya, de azok nem voltak, nagyon jómódúnak
számítottak, de boldognak nem. És rá kellett döbbennie, hogy valójában ezen jár
az agya. Nagyon szerette a férjét, de a sokszori nézeteltérések és veszekedések
miatt elhidegült tőle. Nem volt kihez bújnia esténként, kivel nevetnie
napfényes délutánokon, vagy zsírkrétával rajzolgatni a gyerekeikkel. Minden
naplementéje tompább volt így, hogy nem volt kivel megosztania. De talán,
gondolta, minden házasság ilyen. Nem tarthat örökké a szerelem. Örülnie
kellene, hogy meg tud mindent adni a gyerekeinek, amire csak szükségük van.
Eszébe jutott, ahogy régen fiatalon a barátnőit arról próbálta meggyőzni, hogy
azért fontos a gazdag férj, hogy nem legyenek anyagi gondjaik, és akkor mindig
boldogok maradhatnak. De azóta minden megváltozott. Megkapta, amit akart mégse
lett boldogabb, mint akkori barátnői, akik tényleg ahhoz mentek hozzá, akit
igazán szerettek.
Gondolataiból
egy sikítás, majd egy édes babakacaj ébresztette fel. Először azt hitte az ő
kisfiúk, akit az apukája tanított úszni, de ahogy kinyitotta szemét, és
feltolta napszemüvegét, rájött tévedett.
Egy
ismeretlen férfi tartotta karjaiban fiát, miközben mind a ketten nevettek. De
nem csak ők, hanem egy másik apuka is a parton egy nyugágyban, egy hosszú hajú
7 éves forma kislánnyal az ölében. Legjobb barátok lehetnek, gondolta.
-Najó, most
Apával tanulj egy kicsit úszni! Hozzám már túl ügyes vagy! – intézte szavait a
vízben álló férfi a gyerekéhez, de közben a parton ülő társát nézte. A bátyja?
Nem ahhoz túl idős – futott át a nő agyán.
Az Apának
nevezett beugrott a vízbe, hogy a hajából rázva a vízcseppeket a másikhoz
lépjen, és megcsókolja. Egy pillanatra elborzadt a fiatal nő, de aztán csak
mosolygott saját magán. Hisz 20 éve ő is rajongott egy meleg párosért, bár a
nevük nem ugrott be neki.
-Na gyere,
bár nincs már szükséged segítségre. Apu nagyon jó tanár, már nagyon jól tudsz
úszni. – mosolygott Apa az ügyetlenkére, aki ettől valószínűleg sokkal jobban
kezdett bízni magában, mintha valóban megtanult volna úszni. Fájdalom nyilalt a
nő szívébe, rádöbbent, hogy a szöges ellentét látja a saját férjének, aki épp
akkor mászott ki a vízből fiúkkal a karján.
-Feladom, ez
a gyerek reménytelen! Már minden ismerősünk gyereke tud úszni, csak ő nem bír
megtanulni. – morogta. Ő nem dicsért, csak szidott, és bár a kisfiú nem
érthette pontosan miről van szó, egy része belül összetört. Az önbizalma.
Nem szóltak
egymáshoz egész úton hazafelé, a nő újra a gondolataiba süllyedt. Sajnálta,
hogy ők hiába próbálkoztak, nem tudtak elég szeretetet adni a gyerekeiknek.
Este, ami halvány emléke volt, megpróbálta megkeresni a régen rajongott párost.
Csak arra emlékezett, hogy One Direction. A neveik már rég kisiklottak a
fejéből. Éjbe nyúló kutatás után megtalálta. Larry Stylinson. Minden kezdett
lassan, de biztosan visszatérni. A legújabb cikk viszont csak 2019-ből volt,
amiben leírták, hogy visszavonultan élnek 6 év kitörő siker után. Larryről
semmi.
A következő
hetek homályban teltek a gondolatai folyamatosan Harryhez és Louishoz tértek
vissza. Megpróbálta felidézni az uszodában látott páros arcát, de nem sikerült.
Nem figyelte meg igazán, csak a gesztusaikat. Mégis azt érezte, az a két férfi
ez a két férfi. Lassan eltelt már egy év is, és bár fia megtanult úszni, jött a
következő mumus, amit apja éppen olyan szigorúan és komolyan vett.
Éppen egy
kiadós biciklitúrából értek haza, látta az ablakból, ahogy nyitják a kertkaput
és belépnek. Mint, ahogy egy éve most is felcsendült egy boldog nevetés. Biztos
volt benne, hogy megőrült. De ahogy lenézett az utcára megpillantotta ugyan
azokat az embereket. A kisfiú egy műanyag motoron hajtotta magát, míg nővére
egy kis biciklin ült. Az emlékei szerint Apának nevezett nevetve sétált a trió
után, Apu viszont a kisfiú nővérének biciklikormányát tartotta, és futott
mellette.
-Ez az!
Gyorsabban gyorsabban, meg tudod csinálni! – kiáltotta, majd el is tűntek a nő
látómezejéből. A göndör, mintha érezte volna, hogy nézik, felnézett a nőre,
intett neki, és mosolyogva azt kiáltotta:
-Legyen szép
napja!
Lillynek
kicsordult az első könnycsepp a szeméből, amit sok másik követett, miközben
viszonozta a gesztust. Sose hitte volna, hogy egyszer majd Harry Tomlinson a
gyerekei, és szerelme, Lou mellől fogja ezt neki mondani. De az álmok valóra válnak.
VÉGE
(bár az Ő
szerelmük végtelen)