The Happy End

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, folytattam ezt a történetet… De el szerettem volna mondani, hogy már sosem fogom… Most ezzel a résszel lezárom „pályafutásom” (ha egyáltalán volt ilyen J), bár mindig itt maradok, és talán még néha papírra is vetek valamit. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy itt voltatok velem, a kommetjeitek mindig új erőt öntöttek belém, ki tudtam álli emberek közé, és mosolyogni. Ezt lehetetlenség eléggé megköszönni. És hogy a segítségetekkel építettem magamnak egy álomvilágot magam köré, amibe el tudok menekülni, ha nincs mellettem egy megértő társ, vagy tudok csak ülni, bámulni magam elé, és elképzelni miket szeretnék írni, ha módomban állna, és mindig kéznél lenne egy gép, de ti mindig a lelki társaim maradtok. Köszönöm, imádtalak/imádlak benneteket! Ti vagytok a legjobbak, és örökké azok is maradtok.

Nem tudom méltó befejezés lesz-e ez a történetnek, csak reménykedni tudok!

Utoljára Jó Olvasást Mindenkinek! J

Óriási szeretettel és hálával:

Lilly Stylinson voltam <3

Harry Styles

Sétáltam a sötét folyosón, ahol sose gondoltam, hogy fogok. Izzadt a tenyerem, de ezúttal már nem a betegségem miatt. Féltem össze fogok esni még mielőtt a folyosó végére érnék. Miközben lépdeltem a sorsom kapuja felé, végig gondoltam ez eddig leélt éveimet. Minden pillanatot, amit Louisval tölthettem, mielőtt halálos beteg lettem volna. Rákos.

Ha újra elölről kezdhetném az életem, akkor is mindent ugyan így csinálnék. Még úgy is, ha tudom, hogy mennyi fájdalmat fogok átélni, és hogy most izgulva tartok afelé, hogy Harold Edward Stylesként befejezzem az életem.

Emlékeztem, minden székről lefordulós röhögésre, amit a fiúkkal, a szerelmemmel, és Lilyvel, a húgommal átéltem. Mikor csak egy korty levegőért könyörögtünk, és azért, hogy valaki leüsse Niallt végre, de belőle továbbra is csak folytak a szórakoztatóbbnál zórakoztatóbb faviccek. Mindig is oda voltam a száraz humorú emberekért, nem csoda, hogy Lou a párom.

Mikor újra összeálltunk, hogy még nagyobb sikereket érjünk el, mint eddig valaha.

2016-ban egy nyári napon kiálltunk a színpadra, és bevallottuk a rajongóknak, hogy Larry igaz, igazabb mindennél, ha akarnám, sem tudnám kitörölni az emlékeim közül a tudatomba égett az a sikítás, amit akkor kaptunk. Nagyon kevesen, vagy szinte senki nem pártolt el tőlünk, a Modest! jóslatával ellenben, csak gratulációkat, és ami fontosabb elfogadást és szeretetet kaptunk.

A legtöbbet szerintem azok a cégek vesztették, akik Mrs. Tomlinson pólókat gyártottak, bár természetesen Niall vett nekem egyet, és onnantól kezdve minden fellépésen abban énekeltem, míg gyönyörű véget nem ért Lou egy erős tépése által egy színpad mögötti mobilvécében, miközben én szerelmem nevét sikítottam, mikor csúcsra értem. Minden reggel úgy ébredtem, hogy ennél ember nem képes boldogabb lenni, mint én. De ezt saját magam cáfoltam meg, mert minden egyes reggel egyre boldogabban és boldogabban ébredtem.

Még mindig megmosolyogtat a döbbentet,ami akkor ülhetett ki az arcomra, mikor kiderítettük, hogy Lily a húgom, hogy Ő az ok, ami miatt a szüleim elváltak annyi évvel ezelőtt, és amit előttem mindig is homály fedett-

„2001-ben Harry szülei elváltak ismeretlen indokok miatt. Az ok az volt, hogy Harry apja 2 évvel korábban teherbe ejtett egy nőt, ő pedig megtartotta a kislányt. Viszont miután Harry apja nem vállalta, hogy támogatja a neveltetését, a kislányt a kórházban hagyta. A neve a saját neve lett, Liliana, a vezetéknevét pedig apjától örökölte.

A lány árvaházban nevelkedett… Nem tudhatta ki a bátyja, de Harry sem tudta, hogy Gemman kívül van egy húga…”

Kedvenc emlékeim egyike, mikor először igazán megcsókolt.

Lassan közeledett az arca, mégis hirtelen ért, mikor már ajkaink találkoztak. Elképesztően puha volt, édes simogatás. Mégis döbbenetem megbénította az izmaimat, így tágra nyílt szemekkel bámultam a semmibe, mert nem láttam, maximum befelé. Elhúzódott, és láttam a szemében a csalódottságot, és egy kis sértettséget is talán. És ebben a pillanatban jutottak vérhez újra az idegszálaim, minek következtében szinte ráugrottam, és majdnem lenyomtam a torkán a nyelvem, amit csak mosolyogva fogadott.

Mélyen felkavart, a pulzusomat az egekbe lökte. Ártatlan volt, bensőséges, ahogy hátradöntötte a fejemet, hogy felfedezzen.

Bársonyos nyelve az enyém köré fonódott, és titkon imádkoztam, hogy örökre ott ragadjon. Nem csupán csókolózunk, ez már... sokkal több volt. Így mondtuk el egymásnak, amit szavakkal nem lehetett. Hisz arra már nincs kifejezés, hogy mennyire szeretem.

Lelkemben végre felszakadhattak a fájó sebek, amelyeket az elmúlt hónapokban szereztem. Éreztem, hogy vége a fájdalmaknak, és az arcomon a megkönnyebbülés könnyei csorogtak végig.

Mikor már a tüdőm azzal fenyegetett, hogy belefulladok a csókunkba, amit mellesleg nem bántam volna, lassan, nagyon finomat elhúzódtam tőle, de a szememet nem mertem kinyitni. Nem tudtam, mit fogok látni azokban a gyönyörű zöld íriszekben.

Azonban ahogy megéreztem lágyan simogató hüvelykujját arcomon, azonnal kinyitottam. Szája csillogott csókunktól, szemei fénylettek. Tekintetéből hála, gyönyör, csodálat árad, amitől annyira gyönyörűnek láttam, mint még talán soha.

-Oops…

-Hi - nevettem rá, és mikor rájött, hogy valójában mit is mondott, neki is mosoly kúszott ajkaira. - Kimondhatatlanul hiányoztál… - mormogtam mellkasába, miközben szoros ölelésbe zárt. Még mindig remegett egy kicsit, ami arra késztetett, hogy még közelebb bújjak hozzá. igen, ez az otthonom.

És természetesen az is, amikor először kimondta, hogy szeret, igazán tiszta szívéből.

-Lou tudnál még ezek után is szeretni? Óriási fájdalmat okoztam neked, ezek után még tudnál bízni bennem? Nagyon szeretlek… - suttogtam és hangom tele volt kételyekkel, és félelmmel.

-Szeretlek. Soha senki iránt nem éreztem ezt, amit irántad érzek.Bárhogy alakuljon ezután, soha más iránt nem fogom ezt érezni. Egyetlen nyelvben sincsenek olyan szavak, amelyek kellőképpen ki tudnák fejezni, mit érzek irántad. - suttogta, és közben erősen szorított kabátomat.

És nekem … ennyi elég volt.

Minden kérdésemre választ kaptam, minden félelmem eltűnt, minden kétségem megszűnt, tudtam, hogy hozzá tartozom.

           

Azt mondják a haldokló előtt lepereg élete filmje. Velem is ez történt, pedig én már régen nem haldoklom. Elmosolyodtam a helyzet abszurditásán.

És eszembe jutott, mikor először estem össze. Éppen kergetett, mert a konyhában a végletekig felizgattam, majd egy utolsó gyors puszi után elszaladtam.

Nevettem és nevettem, de egyik pillanatban éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, és a látásom elhomályosodott. Utána már a kórházi ágyon ébredtem, az oldalamon zokogó szerelmemmel, mert neki addigra már megmondták a diagnózist. Agydaganatom van, és hamarosan bele fogok halni. Akkor ott megalkottuk a mi kis bakancslistánkat.

Amennyire betegségem engedte utaztunk.

Elvitt a Mount Everest aljába, és megállapítottam, hogy teljesen értelmetlen megmászni, hiszen lentről is felejthetetlen élmény. Elmentünk 6-szor a Disney Land-be, és én még 6.-szorra is élveztem. Mindent élveztem, amit vele csinálhattam.

Próbált Ő is és a srácok is úgy kezelni, mintha semmi bajom nem lenne, csak Lou jegyezte meg néha, hogy hiányzik neki a hajam, nincs mibe beletúrni.

Hát igen, mikor már kezdtem egyre rosszabbul lenni kemoterápiát kértünk, mert bár mondták, hogy az esélyeim körülbelül 0% alatt vannak, Louis életben akart tartani csak még egy kicsit. De sajnos erre csak a hajam ment rá, javulás nem történt.

Mikor közölték, hogy maximálisan 1 hónapom van, megtörtént életem egyik legboldogabb eseménye. Louis William Tomlinson megkérte a kezem.

Azóta is én vagyok, voltam és leszek a világ legszerencsésebb embere.

Odaértem az ajtóhoz, aminek alja alól halvány fény szűrődött át. Pont, mint a történetekben. Fénysugár az alagút végén.

Ekkor beugrott az orvosok arca egy hónap múlva, mikor visszamentünk kontrollra, és óriási erőfeszítéseimbe került, hogy ne nevessek fel hangosan.

Mondjuk jobban is izgultam, minthogy módomban álljon nevetni.

Az ajtót kinyitották előttem. És megláttam Őt, akit mindennél jobban szeretek, a szőnyeg végén, mely a rózsaoltárhoz vezetett. Ahogy a családom és köztük Lily meglátta, hogy megérkeztem, tapsolni kezdtek.

Meggyógyultam, a daganatnak helyét sem találták, felépültem. (Ennek örömére megígértettem Louiszal, hogy elvisz bungee jumpingolni. Mert addig a rák miatt nem írhattam bele a listánkba.) Nem tudják azóta sem, hogy mi történt, csak felszívodott.

Világrengető öröm járta át testem, miközben elé sétáltam, hogy kimondjuk az igent, mely biztosítja, hogy Harold Edward Tomlinsonként fogok meghalni. De még nagyon sokára.

Talán a szerelem tényleg meggyógyít mindent…

***

Egy nő ült a medence parton gondolataiba feledkezve. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy a befizetendő számlákon jár az agya, de azok nem voltak, nagyon jómódúnak számítottak, de boldognak nem. És rá kellett döbbennie, hogy valójában ezen jár az agya. Nagyon szerette a férjét, de a sokszori nézeteltérések és veszekedések miatt elhidegült tőle. Nem volt kihez bújnia esténként, kivel nevetnie napfényes délutánokon, vagy zsírkrétával rajzolgatni a gyerekeikkel. Minden naplementéje tompább volt így, hogy nem volt kivel megosztania. De talán, gondolta, minden házasság ilyen. Nem tarthat örökké a szerelem. Örülnie kellene, hogy meg tud mindent adni a gyerekeinek, amire csak szükségük van. Eszébe jutott, ahogy régen fiatalon a barátnőit arról próbálta meggyőzni, hogy azért fontos a gazdag férj, hogy nem legyenek anyagi gondjaik, és akkor mindig boldogok maradhatnak. De azóta minden megváltozott. Megkapta, amit akart mégse lett boldogabb, mint akkori barátnői, akik tényleg ahhoz mentek hozzá, akit igazán szerettek.

Gondolataiból egy sikítás, majd egy édes babakacaj ébresztette fel. Először azt hitte az ő kisfiúk, akit az apukája tanított úszni, de ahogy kinyitotta szemét, és feltolta napszemüvegét, rájött tévedett.

Egy ismeretlen férfi tartotta karjaiban fiát, miközben mind a ketten nevettek. De nem csak ők, hanem egy másik apuka is a parton egy nyugágyban, egy hosszú hajú 7 éves forma kislánnyal az ölében. Legjobb barátok lehetnek, gondolta.

-Najó, most Apával tanulj egy kicsit úszni! Hozzám már túl ügyes vagy! – intézte szavait a vízben álló férfi a gyerekéhez, de közben a parton ülő társát nézte. A bátyja? Nem ahhoz túl idős – futott át a nő agyán.

Az Apának nevezett beugrott a vízbe, hogy a hajából rázva a vízcseppeket a másikhoz lépjen, és megcsókolja. Egy pillanatra elborzadt a fiatal nő, de aztán csak mosolygott saját magán. Hisz 20 éve ő is rajongott egy meleg párosért, bár a nevük nem ugrott be neki.

-Na gyere, bár nincs már szükséged segítségre. Apu nagyon jó tanár, már nagyon jól tudsz úszni. – mosolygott Apa az ügyetlenkére, aki ettől valószínűleg sokkal jobban kezdett bízni magában, mintha valóban megtanult volna úszni. Fájdalom nyilalt a nő szívébe, rádöbbent, hogy a szöges ellentét látja a saját férjének, aki épp akkor mászott ki a vízből fiúkkal a karján.

-Feladom, ez a gyerek reménytelen! Már minden ismerősünk gyereke tud úszni, csak ő nem bír megtanulni. – morogta. Ő nem dicsért, csak szidott, és bár a kisfiú nem érthette pontosan miről van szó, egy része belül összetört. Az önbizalma.

Nem szóltak egymáshoz egész úton hazafelé, a nő újra a gondolataiba süllyedt. Sajnálta, hogy ők hiába próbálkoztak, nem tudtak elég szeretetet adni a gyerekeiknek. Este, ami halvány emléke volt, megpróbálta megkeresni a régen rajongott párost. Csak arra emlékezett, hogy One Direction. A neveik már rég kisiklottak a fejéből. Éjbe nyúló kutatás után megtalálta. Larry Stylinson. Minden kezdett lassan, de biztosan visszatérni. A legújabb cikk viszont csak 2019-ből volt, amiben leírták, hogy visszavonultan élnek 6 év kitörő siker után. Larryről semmi.

A következő hetek homályban teltek a gondolatai folyamatosan Harryhez és Louishoz tértek vissza. Megpróbálta felidézni az uszodában látott páros arcát, de nem sikerült. Nem figyelte meg igazán, csak a gesztusaikat. Mégis azt érezte, az a két férfi ez a két férfi. Lassan eltelt már egy év is, és bár fia megtanult úszni, jött a következő mumus, amit apja éppen olyan szigorúan és komolyan vett.

Éppen egy kiadós biciklitúrából értek haza, látta az ablakból, ahogy nyitják a kertkaput és belépnek. Mint, ahogy egy éve most is felcsendült egy boldog nevetés. Biztos volt benne, hogy megőrült. De ahogy lenézett az utcára megpillantotta ugyan azokat az embereket. A kisfiú egy műanyag motoron hajtotta magát, míg nővére egy kis biciklin ült. Az emlékei szerint Apának nevezett nevetve sétált a trió után, Apu viszont a kisfiú nővérének biciklikormányát tartotta, és futott mellette.

-Ez az! Gyorsabban gyorsabban, meg tudod csinálni! – kiáltotta, majd el is tűntek a nő látómezejéből. A göndör, mintha érezte volna, hogy nézik, felnézett a nőre, intett neki, és mosolyogva azt kiáltotta:

-Legyen szép napja!

Lillynek kicsordult az első könnycsepp a szeméből, amit sok másik követett, miközben viszonozta a gesztust. Sose hitte volna, hogy egyszer majd Harry Tomlinson a gyerekei, és szerelme, Lou mellől fogja ezt neki mondani. De az álmok valóra válnak.

VÉGE

(bár az Ő szerelmük végtelen)