2014. június 21., szombat

14.rész Fate

Kedves Drága Imádott Olvasóim!
Tudom, hogy azt ígértem, hogy kedden vagy szerdán lesz rész, de egy számomra nagyon nagyon fontos embernek készítek írásokat, sajnos határidőre, aminek a vége már nagyon nagyon közel van, és így ennek az írására alig maradt időm. Nagyon nagyon sajnálom, próbálok nagyon igyekezni.
Tudom, hogy ezek még mindig a nagyon unalmas részek közé taroznak, és lehet, hogy ezeket is meg lehetne írni izgalmasabban, de én sajnos nem tudom. Nagyon sajnálom!
De azért jó olvasást! :)
xoxo Lilly

Ui.: Remélem mindenkinek nagyon jól telik a nyár. És továbbra is fagyiban gazdag nyarat kívánok mindenkinek! :3


Liam Payne
Ezt kellett tennünk, bármennyire fájt is. Nem volt már One Direction, csak papíron, és nem akartuk, hogy a rajongók, azt higgyék minden rendben, mikor semmi nincs rendben. És meg is tettük…
Telefonom rezgése rezzentett ki elmélyült gondolataimból. A saját cuccaimat raktam dobozokba, hogy végleg elhagyjam a One Direction házat, hiszen ez a hely fájó emlékeket idézett fel bennem. És ezeket, bár nem tudom soha már elfelejteni, de megpróbálom elmém leghátsó zugába száműzni őket.
A képernyőn ismeretlen szám villogott, amit nem értettem. Kit érdeklek most!? Ahogy felvettem egy utált hang szólt bele.
- Szia! Itt Harry Styles! - hallottam a jól ismert hangot, de addigra már a megszokás megszólalt belőlem.
- Jón…! Ooooo…. Hát te!? - kezdtem bele, de mikor meghallottam a nevet - mintha a hangból nem tudtam volna kitalálni?! - a torkomra forrt a megkezdett mondat, és a hónapok alatt felgyülemlett düh előtört belőlem. De sajnos hangom nem tükrözte eléggé érzelmeimet, pedig telefonon keresztül is szívesen megvertem volna a hang tulajdonosát, hiszen tönkretette Lout, a mi álmunkat pedig összetörte.
- Figyelj el kell mondanom valamit… Egy hónappal azelőtt mielőtt otthagytalak benneteket…
Egy órán keresztül hallgattam őt, a végére elsírta magát, és nekem is könnyek szúrták a szemem. Már mindent értettem. Nem  tudtam még csak elképzelni sem, miken mehetett át az elmúlt hónapokban, mennyire szenvedhetett. Csak egy gondolatom maradt miután elköszöntünk egymástól. Elmondani Louisnak…

Louis Tomlinson
A telefonom kijelzőjén Liam neve villogott. Nem akartam vele beszélni. Nem mérges, inkább csalódott voltam miatta. De végül, úgy döntöttem, inkább felveszem, lerázom, minthogy kinyomjam.
- Szia Li! Nem vagyok kíváncsi semmilyen magyarázatra. Kérlek hagyj, ne keress többé. - persze ezt nem gondoltam teljesen komolyan, de nem tudtam mit tenni, kicsúszott a számon. Még hallottam, ahogy azt kiáltja, hogy
- Neeee, Lou, Harry szere… - de a végét már nem hallottam, kinyomtam. Ahogy kimondta a nevét, mintha kést forgattak volna a szívemben. Lehet, hogy azt akarta mondani, hogy Hazz mégis szeret, félreértés az egész. Nem, biztos, hogy nem…
Halk lépteket hallottam meg a lépcsőn, amitől hirtelen a torkombe ugrott a szívem. Aztán bevillant, hogy valóban nem vagyok egyedül a házban, és gyorsan a lépcső felé fordultam. Megláttam a kis védencemet, ahogy botorkálva jön le a lépcsőn a pólómban.
Nem látott meg, de elindult a konyha felé. Már majdnem odaért hozzám, mikor hirtelen a fejéhez kapott, és ha nem kapom el a földre zuhan. De nem ájult el, és egy pillanat múlva ki is nyitotta a szemét.
És mikor szemébe pillantottam, majdnem elejtettem törékeny testét. Egy nagyon ismerős smaragdzöld szempár nézette vissza rám…

Harry Styles
Liam hívott, hogy hiába hívja Lout, nem veszi fel többet. Úgy tűnik betartja az ígéretét, hogy nem hagyja, hogy többé keresse. Meghalt bennem az utolsó remény szikrája is, már soha nem találkozunk többé…
Reménykedem benne, hogy egyszer még elmondhatok neki mindent, az igazságot, majd elveszíteni ezt a reményt, jobban fájt, mintha semmit sem reméltem volna…

Louis Tomlinson
Az emlékek olyan erővel rohantak meg, mint még soha. Ahogy Harry fekszik a karjaimban, ahogy ugyan így kinyitja szemeit, mikor másnap felébred a nyaralójában, ahogy nevet mikor megcsikizem, és ahogy akkor csillog a szeme.
De ezekre már nem szabad gondolnom.
Nem tudom, hogy tegnap este miért nem vettem észre ezt a szempárt, valószínűleg a rossz fényviszonyok miatt.
 Csak néztem tovább a karjaimban fekvő lányt, aki vagy a fájdalmaktól, és fáradtságtól nem tudott mozdulni, vagy félt tőlem, és attól tartott, hogyha megmozdul, akkor esetleg bántani fogom.
Aztán lassan mozogva talpra állítottam, de még mindig csend feszült közöttünk, amit mielőtt még megtörhettem volna, megelőzött.
- Hol… vagyok… és hogy…kerültem ide…? - hangja remeget, és néha kicsit meg is bicsaklott.
- Gyere, kérlek ülj le ide és mindet elmesélek. - suttogtam, és az asztalnál kihúztam még egy széket az enyém mellet, majd odavittem neki teáját, és én is leültem. Nem tudtam, hogy kezdjem le, de végül úgy döntöttem, hogy mindenről, beleértve magamat is az igazat mondom, hiszen mi értelme lenne hazudni, egy ilyen kis ártatlan lénynek?!
- Tegnap, mikor hazafelé tartottam, meghallottam a kiáltásaidat, és odasiettem. Nem tudom mennyire emlékszel, de volt egy férfi, aki, hát megpróbált megerőszakolni… - mindent elmondtam neki arról, hogy hazahoztam, és hogy végül lefektettem.
Mikor arról meséltem, hogy levetkőztettem, és megfürdettem, összerezzent, és a szeme az ijedtségtől csillogott, azért mert hát én mégiscsak férfi vagyok, és nem tudta, hogy nekem a női test semmit nem jelent.
- Ne félj, én nem a lányokat szeretem… vagyis igazából életem első 18 évében azt hittem, de kiderült, hogy igazából senki mást nem tudok szeretni, csak egy embert…, aki engem nem… De ez most mellékes! - mondtam, el bár a hangom egy-két helyen megcsuklott, az utolsó mondatot sikerült összeszedetten mondanom. Tekintete először csodálkozást, aztán döbbenetet, végül pedig legnagyobb megdöbbenésemre szeretetet, és sajnálatot tükrözött.
De egy szót sem szólt csak nézett. Szeme döbbenetesen hasonlítottak az Övéire, arra a két eleven smaragdra, amiket már soha többet nem látok.
- Köszönöm… - suttogta. - Akitől megmentettél az a volt barátom. - szemem kikerekedett a döbbenettől, hiszem azt a férfit minimum húsznak, sőt még többnek néztem, és nem értettem, hogy egy ilyen lánynak, mint ő, hogy lehetett ilyen barátja. - Tudom 5 év különbség van köztünk, de egy nagyon jó barátom volt gimi elején. Senki nem akart velem barátkozni amiatt, mert … árva vagyok … - szemei könnyel teltek meg az emlékek hatására. - ...csak Ő. 
Régen egy duci fiúcska volt, és ketten voltunk kirekesztettek.
Aztán nagyon összebarátkoztunk, rávettem, hogy kezdjen el edzeni. És végül összejöttünk, bár részemről inkább csak nagyon nagyon szoros barátságról volt szó, de akkor úgy éreztem, hogy az életem függ attól az embertől.
Viszont mivel az árvaházat 14 évesen el kellett hagynom, és nem volt semmim, se senkim, ezért elkezdtem dolgozni… - elharapott mondata sejtette, hogy nem szeret munkájáról beszélni, amit sajnos volt egy sejtésem, hogy egy árva kislánynak mi lehetett. Bárki is ez a lány óriási szenvedéseken mehetett keresztül, és úgy éreztem a feladatom mostantól megvédeni. - Ne értsd félre, nem örömlány vagyok, hanem sztriptíztáncos, bár végül is az én esetemen majdnem ugyan az.
Szóval elkezdtem pénzt keresni, és a bárban egyre népszerűbb kezdtem lenni, olyan értelemben, hogy egyre többen kértek tőlem különszámokat, ami elég jövedelmező, így tudtam bérelni egy kis lakást.
És ahogy ő egyre népszerűbb lett a nők körében, úgy lett velem egyre ellenségesebb.
Aztán egyszer összevesztünk, mikor részeg volt, és hozzám vágta a kezében lévő üveget, és hát ez lett… - húzta el barna tincseit a szemétől, ezzel felfedve a már tegnap este észrevett heget. 
- Utána szakítani akartam vele, amitől annyira dühös lett, hogy megerőszakolt.
És onnantól nem tudtam menekülni, mindig megtalált, még ha az utcán bujkáltam is.
És mindig ugyan az lett a vége, mint mikor el akartam hagyni. Hiába kiabáltam mindig segítségért, megfenyegetett, hogyha szólok a rendőröknek, megöl.
Azért, hogy ezt nem vegyem üres szavaknak, lefogott, és megvágott egy késsel a hátamon, a gerincem mentén, és otthagyott a lakásomban egyedül.
Annyira véreztem, hogy kihívtam magamhoz a mentőket, de arra már nem emlékszem, hogy mikor értek oda, mert elájultam.
Mikor felébredtem kórházban voltam, ahol az orvosok faggatni kezdtek, hogy mi történt, hogy szereztem a sebet.
Azt mondtam, hogy nem emlékszem semmire, és ők el is hitték. A sebet a hátamon összevarrták, és mivel a gerincem mentén fut nem lehet észrevenni.
Miután a kórházat hetek múlva elhagytam egy darabig azt hittem megmenekültem, de  tegnap este elkapott, mikor a bárból jöttem, ki és ha Te nem lennél, már lehet, hogy én se… - a végére elsírta magát, és az szemet is könnyek szúrták.
Nem tudom, hogy hogy lehet ennyire kegyetlen a sors, egy ilyen kis, gyönyörű árvával. Egy dologban biztos voltam. Őt már soha nem engedem el, és ha kell az életem árán is megvédem. De ki az az Ő?
- Rettentően sajnálom… Most már vigyázok rád… - csitítgattam a zokogó lányt, és nekem is könnyek folytak már az arcomon. - Mindent elrendezünk, és megbeszélünk, csak most még pihenned kell. Minden rendben lesz… De még be se mutatkoztam, Louis William Tomlinson vagyok. És te? - próbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra.
- Liliana Styles.

2014. június 15., vasárnap

13.rész The Past

Kedves, drága Olvasóim!
Elképesztően sajnálom, hogy megint késtem, de múlt héten volt a ballagásom, és az évzáróm is, valamint kedden és szerdán sem voltam itthon. Tudom ez nem mentség…
De most már, mivel itt a nyár, remélem tényleg tudok gyakrabban részt hozni, ha még valakit érdeleknek.
A részről ... inkább semmi ...
Kellemes nyarat mindenkinek! Jó olvasást! :)
xoxo Lilly
U.i. Kinek, hogy sikerült az év vége? (aki még iskolás) Remélem jól! ;)

Harry Styles
Miután kiléptem a szobából, majdnem összeestem a rám törő sírógörcstől. A szobámig vonszoltam magam, és miután bezártam ajtaját, a földre kuporodtam, és néma zokogásban törtem ki. Hogy tehettem ilyet!? Mindent tönkretettem! Miért így kellett csinálnom?
Nem értem miért engedték meg a Fentiek, hogy találkozzunk, ha utána meg nem engedik, hogy együtt legyünk.

Louis Tomlinson
Reggel azzal a furcsa érzéssel ébredtem, hogy nem vagyok egyedül.
Lassan fél éve teljesen egyedül éltem, alig szóltam valakihez, csak ha a fiúk hívtak, de akkor is a lehető legrövidebb tőmondatokban válaszoltam nekik. De találkozni és szemtől szembe beszélni velük nem akartam, és nem is lettem volna képes rá.
Eszembe jutott, hogy szegény lány, aki a szomszéd szobában fekszik mennyire megijedhet majd, mikor felébred.
Nem hiszem, hogy bármire emlékszik a tegnap estéből, és valószínűleg azt fogja hinni, hogy az aki megerőszakolta, még el is rabolta. De a sebeiből következtetve lehet, hogy nem ez lenne az első alkalom.
Ilyen aggasztó gondolatokkal másztam ki ágyamból, és hónapok óta először próbáltam meg valami emberi kinézetet erőltetni magamra. Elővettem egy kevésbé nyúzott pólót, és egy farmert. Nagyjából meg is borotválkoztam, de nehéz volt, mert már lassan akkora szakállam nőtt, mint Gandalfnak.
Mikor már úgy gondoltam, hogy rendbe szedtem magam annyira, hogy nem fog hajléktalannak nézni, amilyen halkan csak tudtam, átosontam a „szobájához”. Óvatosan, hogy ne keltsek semmilyen zajt benyitottam, titokban reméltem, hogy nincsen ébren. El se tudom képzelni, hogy fog zajlani az első beszélgetésünk. Mi lesz ha felismer, és sikítva a nyakamba ugrik, belegondolni is rossz.
Azonban ő csendesen szuszogott. Olyan volt, mint egy törékeny kis angyal, ahogy barna haja szétterült a fehér párnán. Legszívesebben most megkeresném azt a tegnapi fickót, és holtra verném. El se tudom képzelni, miért kellett bántania ezt a lányt.
Ugyanolyan odafigyeléssel, mint ahogy kinyitottam, becsuktam az ajtót, és a konyhába vettem az irányt. Fogalmam sem volt mikor fog felébredni kis „vendégem”, az sem biztos, hogy ma, hiszen tegnap olyan megrázkódtatások érték, amelyeket nem biztos, hogy a szervezete egy éjszaka alatt ki tud heverni.
Most először fordult elő az utóbbi időben, hogy reggel nekiálltam reggelit készíteni, ugyanis már az nagy dolog volt, ha naponta egyszer ettem. Testem teljesen „vegetáló üzemmódba” kapcsolt Nélküle.
Rájöttem, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha görcsösen arra figyelünk, hogy ne gondoljunk rá.
Ha viszont nem veszünk róla tudomást, talán egy kicsit gyengül, de csak azon az áron, hogy mindenem, minden érzésem vele gyengül.
Ahogy elővettem két bögrét, illetve két tányért fájdalmas emlékek jutottak eszembe, amelyektől könny szökött a szemembe. Eszembe jutott, hogy régen akkor terítettem két személyre, mikor együtt laktam Vele, és Vele reggeliztem.
„Azok az idők már elmúltak, és soha nem is jönnek vissza, sőt lehet, hogy soha az életben nem találkozol vele többet. Miért kell minden nap, minden egyes percében felszakítanod a sebeidet!?”
Leültem a az asztalhoz egy bögre teával, elkezdetem átnézni az oda felhalmozott újsághegyeket. Ahogy ez a lány megjelent, mintha kezdett volna valami szín visszatérni kifakult életembe. Az elmúlt hónapokban a padlásszobában töltöttem napjaimat, csak aludni jöttem le… vagy azért sem.
Ezeket a magazinokat pedig minden este mikor hazasétáltam, és kiürítettem a postaládát, kinyitás nélkül erre az asztalra dobtam.
Ahogy rendezgettem őket, megakadt a szemem az egyik borítón. Mintha én lettem volna rajta … vagyis mi.

Harry Styles
Feloszlott a világ leghíresebb fiúbandája
Ezen a héten ez minimum a harmadik újság, aminek ez a szalagcíme. De sajnos ez volt a borzalmas igazság. Így nem folytathattuk, hogy én itt Elginben, Írország egyik városában csücsülök, miközben a fiúk Londonban, Ő pedig … fogalmam sincs hol van.
Nem tudom hány este még az életem, de mikor beléptem akkor az X-factorba, a sors úgy döntött, hogy innentől bármennyi is van hátra, azt Nélküle, az életem nélkül kell leélnem.
Nem voltam képes az öngyilkosságra, mert én tettem őt tönkre, egyben a saját szívemet is én szakítottam darabokra, és ha Ő képes nélkülem élni, akkor nekem is meg kell próbálnom.
Minden perc évmilliárd hosszúnak tűnik … és az óra minden kattogása is csak üresen kong a négy fal között.
Egész nap csak ülök itt és gondolkozok, hogy hogy tehetném mindezt jóvá. Arra jutottam, hogy sehogy.
Nem tudtam volna úgy elválni a fiúktól, hogy az elmondom igazat, mert azt mondták volna, hogy megoldjuk együtt, ezért nem kell hátrahagynom az életem … de nem tudtuk volna megoldani.
Így inkább mélyen megbántottam Őket, hogy ne legyen az a kísértés, hogy meggondoljam magam. És amivel a legnagyobb fájdalmat tudtam okozni, az az érzéseim letagadása volt, hiszen olyanok voltunk egymásnak mintha a testvérek lennénk.
Sőt még talán annál is szorosabb volt a kötelék...
De ha az elválás ilyen iszonyú kín, jobb lett volna, ha sosem találkozunk Louval.
Attól hogy mindent, amit csak lehetett, tönkretettem, a világ még világ marad.. az égbolt, égbolt, a nevetés, nevetés marad.. csak ezek nekem már semmit nem jelentenek.
Mert én, már nem az vagyok, aki voltam… nincsenek érzéseim, nem tudok örülni, vagy remélni. Már azt se tudom remélni, hogy egyszer talán megint olyan lesz minden, mint régen. Minden éjszaka azt álmodom, hogy újra vele lehetek, hogy az enyém, de minden reggel felébredek…
És mindig kiderül, hogy csak egy álom volt az egész.
Most viszont már nem láttam más megoldást, mert úgy éreztem belefulladok a saját érzéseimbe. A telefonomért nyúltam, amin már álmomban is tudtam, hogy jutok el ahhoz a hívásgombhoz.
-Szia! Itt Harry Styles!
-Jón…! Ooooo…. Hát te!?  

Louis Tomlinson
De jó már azt sem tudom meg, csak újságokból, hogy életem legmeghatározóbb tagjainak szétválnak útjai. Legalább felhívhattak volna, hogy tudjak róla, mert ha ezt most nem találom meg, akkor még hónapokig, vagy talán évekig hittem volna, hogy még létezik a One Direction.
A cikkre nem voltam kíváncsi, nem vágytam újabb fájdalomra. Úgy tűnik akkor most már tényleg mindennek vége…
Gondolataimból telefonom éles csengése szakított ki.

2014. június 7., szombat

12.rész Pain

Hellóka Drága Olvasóim!
Nagyon nagyon szépen köszönöm a kedves szavakat, el se tudjátok képzelni, milyen örömöt tudtok nekem ezekkel okozni! *---* Dreamy Girl-nek pedig nem tudom elégszer megköszönni a díjat! Fantasztikus érzés volt, mikor elolvastam, hogy díjat küldtél nekem! Nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm!<3
Lassan itt az évvége, remélem most már majd gyakrabban tudok részt hozni, és talán stressz nélkül jobban is fog menni az írás, és akkor színvonalasabb részeket olvashattok tőlem! :)
Naygon szeretnék „reklámozni” egy blogot, amit szerintem mindenkinek nagyon fontos lenne olvasni, mert egy zseni az írónő. ---> More Than Friends
Mindenkinek nagyon ajánlom, nekem nagyon nagyon tetszik. ;)
(remélem akkor nem baj, hogy reklámozlak)
A részről nem igazán tudok mit mondani, úgyhogy inkább:
Jó olvasást mindenkinek!
xoxo Lilly
(ez az én rajzom)

Louis Tomlinson
Azt mondják, egy idő után minden megfakult emlékké válik, de én nem tudom őt elfelejteni. Telnek a hónapok és szinte semmit nem tudok róla.
Nekem ő volt az életem, de úgy tűnik én csak egy rövid, semmitmondó fejezet voltam az övében. A szívem menthetetlenül összetört, és bár elméletileg az idő rá az egyetlen gyógyír, de ahogy telik az idő csak egyre jobban fáj.
Ha rá gondolok eszembe jut, minden boldog pillanat, minden érintése a bőrömön itt maradt. 
Az első hónapokban reménykedtem, hogy keres, csak nem talál, viszont azóta már lassan fél év telt el. A fiúkat se kereste, nem írt semmit, elment. Végleg. Ennyi volt. Ennyit számítottunk neki.

Már sötétedett, mikor a szokásos vendéglőmből tartottam „hazafelé”. Ahol ő nincs azt nem tudom hazának mondani.
Minden este oda jártam, mert ott még mindig jobb volt mint otthon, magányosan. Mindig elvonultam egy félreeső asztalhoz, és hallgattam az ajtó fölé szerelt csengő csilingelését, az emberek beszélgetését, lányok nevetgélését, a pincérek cipőjének kopogását. Figyeltem kibontakozó kapcsolatokat, láttam ahogy mosolyognak az emberek, de én csak tengődtem.
Itt talán senki nem ismert, de ha ismert is, nem ismert fel. Már csak egy felismerhetetlen lenyomata voltam régi önmagamnak. Nem tudtam mosolyogni, de már sírni sem. Általában csak meredtem magam elé, és azon gondolkodtam, hogy mennyi arra az esélyem, hogy ha lehunyom a szemem, meghalok. De sajnos nem volt ilyen kegyes a sors.
Ha vissza tudtam volna menni az időben, valószínűleg még azt is megakadályoztam volna a régi énemnek, hogy az X-factor ezer kilométeres körzetébe betegye a lábát.
Az ami körülbelül 6 hónapja történt, akkor éjszaka történt már csak olyan volt, mint egy vicc. El se tudom képzelni, hogyan bízhattam Harrybe. Az érzéseimet felhasználva tett ezzé a lelki roncsá, aki most vagyok. De nem tudok rá ezért haragudni, ő csak őszinte volt.
A macskaköveket számoltam a talpam alatt, hiszen ha csak nagyon kicsiny mértékben, de ez néhány percre elvonta a figyelmemet Hazzaról.
Ilyenkor csak lebegtem a semmi végtelen felszínén, hiszen már úgyis csak a gondolata éltet. Nem éreztem még ekkora kínt, de még csak tized ekkorát sem. Szinte most már minden este úgy aludtam el, hogy abban reménykedtem, hogy soha nem ébredek fel.
Egy lány sikítása hasított bele a lassan éjszakai csendbe. Összerezzentem, de tovább sétáltam.
-Segítség! Kérem valaki segítsen…

Harry Styles
6 hónappal korábban
Minden tagom remegett a dühtől a fogva tartó kötelek alatt. Hogy képzelik, hogy egy székhez kötözhetnek, azok után, amennyi pénzt rajtunk kerestek!? És mit tettem? Ebben a rendszerben már szeretni sem lehet?
-Nem, nem tudnak kényszeríteni! Soha nem tennék ilyet! Szeretem Louist értse már meg! - üvöltöttem Dave , a Modest! egyik emberének képébe. Ocsmány vigyora azonban szavaimtól még nagyobbra húzódott.
-De tudlak kényszeríteni, te kis buzi! Te génhibás undormány! De hiába, a fizetésemet miattatok kapom, ezért nem ölhetlek meg se téged, se azt a buzi kis barátodat, pedig minnél kevesebb van belőletek, annál jobb! Gyomorforgató, ahogy szeretitek egymást! - vonyítva felröhögött. Ha a kötelek nem tartanak vissza, már rég letéptem volna a bőrt az arcáról.
Engem nyugodtan sértegessen, nem érdekel, de Lout nem! Ő olyan ártatlan, nem tehet semmiről, nem érdemli meg, hogy ilyen szavakkal illessék. - Ha nem hagysz fel a buzulással, elintézem hogy a kis bandád minden rajongója elpártoljon tőletek. Senkik lesztek! Én hát lehet, hogy jól állna a lila a kis pajtásodnak, főleg a szeme alatt! - válla rázkódott a röhögéstől.
Egy biztos, ez az ember sem volt még szerelmes, de abban is kételkedek, hogy egyáltalán képes emberi érzésekre. Tehetetlen dühöm könnyei lassan előtörtek, de nem is akartam őket visszatartani.
-Jaj ne sírj Drágám! - paskolta meg arcom, majd visszakézből arcon csapott. Ennél nagyobb megalázást már el se tudtam képzelni. De Louért bármit kibírok, csak őt ne bántsák, mert abba belepusztulnék. Nagyobb biztonságban lenne, ha soha nem ismer meg. Mindenről én tehetek, legfőképp, hogy most veszélybe került a testi épsége.
-Mit akar, maga féreg? Bármit megteszek, csak Louist ne bántsa! - nem akartam könyörögni, de az a kilátás, hogy talán a szerelmemnek baja esik, teljesen más fényben tüntetett fel mindent.
-Csak hagyd el örökre! - hangzott a tömör, de borzalmas válasz. 

Louis Tomlinson
A lány hangja kétségbeesetten zengett az üres utca elhagyatott házinak falairól visszaverődve. Nem gondolkodtam, azonnali elhatározásból elindultam a hang forrásául szolgáló keskeny utca felé. Befordulva a sarkán borzalmas látvány fogadott.
Egy 16 éves forma lány próbált szabadulni egy nála 20-szor erősebb szorításából. A harisnyája már darabokra szakadva lógott lába körül, pólója az elejénél felszakítva hullámzott körülötte. Egyértelmű volt a férfi szándéka, ezért végig sem gondolva a dolgot indultam meg futva feléjük, és amint odaértem, teljes erőmből bevertem egyet a pasasnak. Nekem sem volt túl sok esélyem ellene, viszont az ütés váratlanul és készületlenül érte, ezért kissé megtántorodva elengedte rabját, aki ernyedten a földre hanyatlott.
A támadó azonban csak megdöbbent, különösebb baja nem lett, bár mintha vért láttam volna szivárogni az orrából. Láttam abból, ahogy felém fordult, és abból ahogy tekintete rám fókuszált, hogy a lány már nem érdekli, csak az aki megzavarta őt.
És az sajnos Én voltam. Nem igazán tudtam mit tegyek, nem láttam semmi esélyét, hogy az ütéseim bármit is érjenek, de nem így akartam meghalni. Az elmúlt 6 hónap minden dühét az ütésembe sűrítettem, és az orrát célozva újra megütöttem. Hallottam az undorító reccsenést, ahogy valószínűleg eltört az orra. Vérző testrészéhez kapott,  és egy lépést hátrált, ezzel időt adva nekem a gondolkodásra.
Ahogy körülnéztem a sikátor szerű utcán nem láttam semmit elszórtan heverő téglákon kívül. Elképedtem saját magamon, ahogy felkaptam egy téglát, és verni kezdtem az embert. A szemem előtt végig Harry arca lebegett, az miatta érzet fájdalom adott erőt minden ütéshez.
Abban a pillanatban, amikor gondolataim rá terelődtek, szememet ellepték a könnyek, és már azt se láttam mit ütök, csak újra és újra lesújtottam a kővel.
Mikor éreztem, hogy a földön alattam fekvő ember izmai elernyednek, abbahagytam, és megtöröltem a szemem. Az arcát elnézve nem sok ütésem talált célt, de arra elég volt, hogy elájuljon.
Remegő kezekkel és térdekkel álltam fel, ujjaim közül a kő kicsúszott, és koppanva földet ért. Ahogy végignéztem a férfin, az össze-vissza zúzódott arcán, és a vérző orrán, nem hittem el, hogy én műveltem ezt vele.
Szinte megsajnáltam, azonban eszembe jutott, miért is történt mindez. Megpördültem a tengelyem körül, és tekintetemmel a lányt kerestem. A falhoz kuporodva ült remegve, és némán zokogott. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy biztonságba juttassam.
Odasétáltam, majd leguggoltam él.
-Nyugi, már nem lesz semmi baj. Hazaviszlek magamhoz, és honlap reggel pedig megbeszéljük, hogy mi legyen utána. Oké? - tekintete fátyolos volt a könnyektől miközben egy aprót bólintott.
A húgaimnál megszokott mozdulattal felemeltem…

Harry Styles
-Meg kell tenned a többiek érdekében. Szegény Niall szerinted, hogy boldogulna a One Direction nélkül!? Egy gyári munkás lenne, mert esze az nincs túl sok. - ennél a mondatnál megeresztett egy vicsor szerű vigyort. Az undorom még tovább fokozódott, de sajnos eltalálta azt amivel zsarolhat.
-Megteszem! - ordítottam, miközben a fájdalom könnycseppjei végigfolytak az arcomon. Láttam ahogy elégedett arccal megfordul, és kisétál a szobából.

Louis Tomlinson
Miközben hazafelé igyekeztem vele, elaludt a karjaimban. Otthon leraktam a nappali kanapéjára, és elmentem vizet engedni a kádba. Ahogy az megtelt forró vízzel, kimentem, és gondolkodás nélkül elkezdtem levetkőzteti a lányt. Ahogy lekerült róla a felső, és a szoknya, láthatóvá váltak már régebbi lila és zöld foltok, apró zúzódások mindenfele a testén. Nem zavart meztelen testének látvány, hiszen a húgaimat is vetkőztettem már, és nagyobb, ilyen idős korukban is láttam őket teljesen meztelenül.
Mikor lekerült róla minden ruhadarab, óvatosan felemeltem, nehogy fájdalmat okozzak neki, és bevittem, majd a kádba helyeztem ernyedt testét.
Nem tért magához a víz érintésére sem, el se tudtam képzelni, mennyi hasonló helyzetet élhetett át az elmúlt időben, amikor nem mentették meg.
Egy fürdő szivaccsal végigmostam a testét, ahogy arcához értem, és azt is törölgetni kezdtem, ahogy lejött a festék róla, megpillantottam egy nagyobb vágást, ami szeme szarkától indult, és a hajtöveinél ért véget. Szörnyű és borzalmas volt látni, hogy valaki ezt tette vele. Bárki is ez a lány rengeteget szenvedhetett.


Ahogy végeztem felcipeltem a másik hálószobába, és óvatosan lehelyeztem az ágyra, betakartam, és kimentem a szobából.