13.rész The Past

Kedves, drága Olvasóim!

Elképesztően sajnálom, hogy megint késtem, de múlt héten volt a ballagásom, és az évzáróm is, valamint kedden és szerdán sem voltam itthon. Tudom ez nem mentség…

De most már, mivel itt a nyár, remélem tényleg tudok gyakrabban részt hozni, ha még valakit érdeleknek.

A részről ... inkább semmi ...

Kellemes nyarat mindenkinek! Jó olvasást! :)

xoxo Lilly

U.i. Kinek, hogy sikerült az év vége? (aki még iskolás) Remélem jól! ;)

Harry Styles

Miután kiléptem a szobából, majdnem összeestem a rám törő sírógörcstől. A szobámig vonszoltam magam, és miután bezártam ajtaját, a földre kuporodtam, és néma zokogásban törtem ki. Hogy tehettem ilyet!? Mindent tönkretettem! Miért így kellett csinálnom?

Nem értem miért engedték meg a Fentiek, hogy találkozzunk, ha utána meg nem engedik, hogy együtt legyünk.

Louis Tomlinson

Reggel azzal a furcsa érzéssel ébredtem, hogy nem vagyok egyedül.

Lassan fél éve teljesen egyedül éltem, alig szóltam valakihez, csak ha a fiúk hívtak, de akkor is a lehető legrövidebb tőmondatokban válaszoltam nekik. De találkozni és szemtől szembe beszélni velük nem akartam, és nem is lettem volna képes rá.

Eszembe jutott, hogy szegény lány, aki a szomszéd szobában fekszik mennyire megijedhet majd, mikor felébred.

Nem hiszem, hogy bármire emlékszik a tegnap estéből, és valószínűleg azt fogja hinni, hogy az aki megerőszakolta, még el is rabolta. De a sebeiből következtetve lehet, hogy nem ez lenne az első alkalom.

Ilyen aggasztó gondolatokkal másztam ki ágyamból, és hónapok óta először próbáltam meg valami emberi kinézetet erőltetni magamra. Elővettem egy kevésbé nyúzott pólót, és egy farmert. Nagyjából meg is borotválkoztam, de nehéz volt, mert már lassan akkora szakállam nőtt, mint Gandalfnak.

Mikor már úgy gondoltam, hogy rendbe szedtem magam annyira, hogy nem fog hajléktalannak nézni, amilyen halkan csak tudtam, átosontam a „szobájához”. Óvatosan, hogy ne keltsek semmilyen zajt benyitottam, titokban reméltem, hogy nincsen ébren. El se tudom képzelni, hogy fog zajlani az első beszélgetésünk. Mi lesz ha felismer, és sikítva a nyakamba ugrik, belegondolni is rossz.

Azonban ő csendesen szuszogott. Olyan volt, mint egy törékeny kis angyal, ahogy barna haja szétterült a fehér párnán. Legszívesebben most megkeresném azt a tegnapi fickót, és holtra verném. El se tudom képzelni, miért kellett bántania ezt a lányt.

Ugyanolyan odafigyeléssel, mint ahogy kinyitottam, becsuktam az ajtót, és a konyhába vettem az irányt. Fogalmam sem volt mikor fog felébredni kis „vendégem”, az sem biztos, hogy ma, hiszen tegnap olyan megrázkódtatások érték, amelyeket nem biztos, hogy a szervezete egy éjszaka alatt ki tud heverni.

Most először fordult elő az utóbbi időben, hogy reggel nekiálltam reggelit készíteni, ugyanis már az nagy dolog volt, ha naponta egyszer ettem. Testem teljesen „vegetáló üzemmódba” kapcsolt Nélküle.

Rájöttem, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha görcsösen arra figyelünk, hogy ne gondoljunk rá.

Ha viszont nem veszünk róla tudomást, talán egy kicsit gyengül, de csak azon az áron, hogy mindenem, minden érzésem vele gyengül.

Ahogy elővettem két bögrét, illetve két tányért fájdalmas emlékek jutottak eszembe, amelyektől könny szökött a szemembe. Eszembe jutott, hogy régen akkor terítettem két személyre, mikor együtt laktam Vele, és Vele reggeliztem.

„Azok az idők már elmúltak, és soha nem is jönnek vissza, sőt lehet, hogy soha az életben nem találkozol vele többet. Miért kell minden nap, minden egyes percében felszakítanod a sebeidet!?”

Leültem a az asztalhoz egy bögre teával, elkezdetem átnézni az oda felhalmozott újsághegyeket. Ahogy ez a lány megjelent, mintha kezdett volna valami szín visszatérni kifakult életembe. Az elmúlt hónapokban a padlásszobában töltöttem napjaimat, csak aludni jöttem le… vagy azért sem.

Ezeket a magazinokat pedig minden este mikor hazasétáltam, és kiürítettem a postaládát, kinyitás nélkül erre az asztalra dobtam.

Ahogy rendezgettem őket, megakadt a szemem az egyik borítón. Mintha én lettem volna rajta … vagyis mi.

Harry Styles

Feloszlott a világ leghíresebb fiúbandája

Ezen a héten ez minimum a harmadik újság, aminek ez a szalagcíme. De sajnos ez volt a borzalmas igazság. Így nem folytathattuk, hogy én itt Elginben, Írország egyik városában csücsülök, miközben a fiúk Londonban, Ő pedig … fogalmam sincs hol van.

Nem tudom hány este még az életem, de mikor beléptem akkor az X-factorba, a sors úgy döntött, hogy innentől bármennyi is van hátra, azt Nélküle, az életem nélkül kell leélnem.

Nem voltam képes az öngyilkosságra, mert én tettem őt tönkre, egyben a saját szívemet is én szakítottam darabokra, és ha Ő képes nélkülem élni, akkor nekem is meg kell próbálnom.

Minden perc évmilliárd hosszúnak tűnik … és az óra minden kattogása is csak üresen kong a négy fal között.

Egész nap csak ülök itt és gondolkozok, hogy hogy tehetném mindezt jóvá. Arra jutottam, hogy sehogy.

Nem tudtam volna úgy elválni a fiúktól, hogy az elmondom igazat, mert azt mondták volna, hogy megoldjuk együtt, ezért nem kell hátrahagynom az életem … de nem tudtuk volna megoldani.

Így inkább mélyen megbántottam Őket, hogy ne legyen az a kísértés, hogy meggondoljam magam. És amivel a legnagyobb fájdalmat tudtam okozni, az az érzéseim letagadása volt, hiszen olyanok voltunk egymásnak mintha a testvérek lennénk.

Sőt még talán annál is szorosabb volt a kötelék...

De ha az elválás ilyen iszonyú kín, jobb lett volna, ha sosem találkozunk Louval.

Attól hogy mindent, amit csak lehetett, tönkretettem, a világ még világ marad.. az égbolt, égbolt, a nevetés, nevetés marad.. csak ezek nekem már semmit nem jelentenek.

Mert én, már nem az vagyok, aki voltam… nincsenek érzéseim, nem tudok örülni, vagy remélni. Már azt se tudom remélni, hogy egyszer talán megint olyan lesz minden, mint régen. Minden éjszaka azt álmodom, hogy újra vele lehetek, hogy az enyém, de minden reggel felébredek…

És mindig kiderül, hogy csak egy álom volt az egész.

Most viszont már nem láttam más megoldást, mert úgy éreztem belefulladok a saját érzéseimbe. A telefonomért nyúltam, amin már álmomban is tudtam, hogy jutok el ahhoz a hívásgombhoz.

-Szia! Itt Harry Styles!

-Jón…! Ooooo…. Hát te!?  

Louis Tomlinson

De jó már azt sem tudom meg, csak újságokból, hogy életem legmeghatározóbb tagjainak szétválnak útjai. Legalább felhívhattak volna, hogy tudjak róla, mert ha ezt most nem találom meg, akkor még hónapokig, vagy talán évekig hittem volna, hogy még létezik a One Direction.

A cikkre nem voltam kíváncsi, nem vágytam újabb fájdalomra. Úgy tűnik akkor most már tényleg mindennek vége…

Gondolataimból telefonom éles csengése szakított ki.