14.rész Fate

Kedves Drága Imádott Olvasóim!

Tudom, hogy azt ígértem, hogy kedden vagy szerdán lesz rész, de egy számomra nagyon nagyon fontos embernek készítek írásokat, sajnos határidőre, aminek a vége már nagyon nagyon közel van, és így ennek az írására alig maradt időm. Nagyon nagyon sajnálom, próbálok nagyon igyekezni.

Tudom, hogy ezek még mindig a nagyon unalmas részek közé taroznak, és lehet, hogy ezeket is meg lehetne írni izgalmasabban, de én sajnos nem tudom. Nagyon sajnálom!

De azért jó olvasást! :)

xoxo Lilly

Ui.: Remélem mindenkinek nagyon jól telik a nyár. És továbbra is fagyiban gazdag nyarat kívánok mindenkinek! :3

Liam Payne

Ezt kellett tennünk, bármennyire fájt is. Nem volt már One Direction, csak papíron, és nem akartuk, hogy a rajongók, azt higgyék minden rendben, mikor semmi nincs rendben. És meg is tettük…

Telefonom rezgése rezzentett ki elmélyült gondolataimból. A saját cuccaimat raktam dobozokba, hogy végleg elhagyjam a One Direction házat, hiszen ez a hely fájó emlékeket idézett fel bennem. És ezeket, bár nem tudom soha már elfelejteni, de megpróbálom elmém leghátsó zugába száműzni őket.

A képernyőn ismeretlen szám villogott, amit nem értettem. Kit érdeklek most!? Ahogy felvettem egy utált hang szólt bele.

- Szia! Itt Harry Styles! - hallottam a jól ismert hangot, de addigra már a megszokás megszólalt belőlem.

- Jón…! Ooooo…. Hát te!? - kezdtem bele, de mikor meghallottam a nevet - mintha a hangból nem tudtam volna kitalálni?! - a torkomra forrt a megkezdett mondat, és a hónapok alatt felgyülemlett düh előtört belőlem. De sajnos hangom nem tükrözte eléggé érzelmeimet, pedig telefonon keresztül is szívesen megvertem volna a hang tulajdonosát, hiszen tönkretette Lout, a mi álmunkat pedig összetörte.

- Figyelj el kell mondanom valamit… Egy hónappal azelőtt mielőtt otthagytalak benneteket…

Egy órán keresztül hallgattam őt, a végére elsírta magát, és nekem is könnyek szúrták a szemem. Már mindent értettem. Nem  tudtam még csak elképzelni sem, miken mehetett át az elmúlt hónapokban, mennyire szenvedhetett. Csak egy gondolatom maradt miután elköszöntünk egymástól. Elmondani Louisnak…

Louis Tomlinson

A telefonom kijelzőjén Liam neve villogott. Nem akartam vele beszélni. Nem mérges, inkább csalódott voltam miatta. De végül, úgy döntöttem, inkább felveszem, lerázom, minthogy kinyomjam.

- Szia Li! Nem vagyok kíváncsi semmilyen magyarázatra. Kérlek hagyj, ne keress többé. - persze ezt nem gondoltam teljesen komolyan, de nem tudtam mit tenni, kicsúszott a számon. Még hallottam, ahogy azt kiáltja, hogy

- Neeee, Lou, Harry szere… - de a végét már nem hallottam, kinyomtam. Ahogy kimondta a nevét, mintha kést forgattak volna a szívemben. Lehet, hogy azt akarta mondani, hogy Hazz mégis szeret, félreértés az egész. Nem, biztos, hogy nem…

Halk lépteket hallottam meg a lépcsőn, amitől hirtelen a torkombe ugrott a szívem. Aztán bevillant, hogy valóban nem vagyok egyedül a házban, és gyorsan a lépcső felé fordultam. Megláttam a kis védencemet, ahogy botorkálva jön le a lépcsőn a pólómban.

Nem látott meg, de elindult a konyha felé. Már majdnem odaért hozzám, mikor hirtelen a fejéhez kapott, és ha nem kapom el a földre zuhan. De nem ájult el, és egy pillanat múlva ki is nyitotta a szemét.

És mikor szemébe pillantottam, majdnem elejtettem törékeny testét. Egy nagyon ismerős smaragdzöld szempár nézette vissza rám…

Harry Styles

Liam hívott, hogy hiába hívja Lout, nem veszi fel többet. Úgy tűnik betartja az ígéretét, hogy nem hagyja, hogy többé keresse. Meghalt bennem az utolsó remény szikrája is, már soha nem találkozunk többé…

Reménykedem benne, hogy egyszer még elmondhatok neki mindent, az igazságot, majd elveszíteni ezt a reményt, jobban fájt, mintha semmit sem reméltem volna…

Louis Tomlinson

Az emlékek olyan erővel rohantak meg, mint még soha. Ahogy Harry fekszik a karjaimban, ahogy ugyan így kinyitja szemeit, mikor másnap felébred a nyaralójában, ahogy nevet mikor megcsikizem, és ahogy akkor csillog a szeme.

De ezekre már nem szabad gondolnom.

Nem tudom, hogy tegnap este miért nem vettem észre ezt a szempárt, valószínűleg a rossz fényviszonyok miatt.

 Csak néztem tovább a karjaimban fekvő lányt, aki vagy a fájdalmaktól, és fáradtságtól nem tudott mozdulni, vagy félt tőlem, és attól tartott, hogyha megmozdul, akkor esetleg bántani fogom.

Aztán lassan mozogva talpra állítottam, de még mindig csend feszült közöttünk, amit mielőtt még megtörhettem volna, megelőzött.

- Hol… vagyok… és hogy…kerültem ide…? - hangja remeget, és néha kicsit meg is bicsaklott.

- Gyere, kérlek ülj le ide és mindet elmesélek. - suttogtam, és az asztalnál kihúztam még egy széket az enyém mellet, majd odavittem neki teáját, és én is leültem. Nem tudtam, hogy kezdjem le, de végül úgy döntöttem, hogy mindenről, beleértve magamat is az igazat mondom, hiszen mi értelme lenne hazudni, egy ilyen kis ártatlan lénynek?!

- Tegnap, mikor hazafelé tartottam, meghallottam a kiáltásaidat, és odasiettem. Nem tudom mennyire emlékszel, de volt egy férfi, aki, hát megpróbált megerőszakolni… - mindent elmondtam neki arról, hogy hazahoztam, és hogy végül lefektettem.

Mikor arról meséltem, hogy levetkőztettem, és megfürdettem, összerezzent, és a szeme az ijedtségtől csillogott, azért mert hát én mégiscsak férfi vagyok, és nem tudta, hogy nekem a női test semmit nem jelent.

- Ne félj, én nem a lányokat szeretem… vagyis igazából életem első 18 évében azt hittem, de kiderült, hogy igazából senki mást nem tudok szeretni, csak egy embert…, aki engem nem… De ez most mellékes! - mondtam, el bár a hangom egy-két helyen megcsuklott, az utolsó mondatot sikerült összeszedetten mondanom. Tekintete először csodálkozást, aztán döbbenetet, végül pedig legnagyobb megdöbbenésemre szeretetet, és sajnálatot tükrözött.

De egy szót sem szólt csak nézett. Szeme döbbenetesen hasonlítottak az Övéire, arra a két eleven smaragdra, amiket már soha többet nem látok.

- Köszönöm… - suttogta. - Akitől megmentettél az a volt barátom. - szemem kikerekedett a döbbenettől, hiszem azt a férfit minimum húsznak, sőt még többnek néztem, és nem értettem, hogy egy ilyen lánynak, mint ő, hogy lehetett ilyen barátja. - Tudom 5 év különbség van köztünk, de egy nagyon jó barátom volt gimi elején. Senki nem akart velem barátkozni amiatt, mert … árva vagyok … - szemei könnyel teltek meg az emlékek hatására. - ...csak Ő. 

Régen egy duci fiúcska volt, és ketten voltunk kirekesztettek.

Aztán nagyon összebarátkoztunk, rávettem, hogy kezdjen el edzeni. És végül összejöttünk, bár részemről inkább csak nagyon nagyon szoros barátságról volt szó, de akkor úgy éreztem, hogy az életem függ attól az embertől.

Viszont mivel az árvaházat 14 évesen el kellett hagynom, és nem volt semmim, se senkim, ezért elkezdtem dolgozni… - elharapott mondata sejtette, hogy nem szeret munkájáról beszélni, amit sajnos volt egy sejtésem, hogy egy árva kislánynak mi lehetett. Bárki is ez a lány óriási szenvedéseken mehetett keresztül, és úgy éreztem a feladatom mostantól megvédeni. - Ne értsd félre, nem örömlány vagyok, hanem sztriptíztáncos, bár végül is az én esetemen majdnem ugyan az.

Szóval elkezdtem pénzt keresni, és a bárban egyre népszerűbb kezdtem lenni, olyan értelemben, hogy egyre többen kértek tőlem különszámokat, ami elég jövedelmező, így tudtam bérelni egy kis lakást.

És ahogy ő egyre népszerűbb lett a nők körében, úgy lett velem egyre ellenségesebb.

Aztán egyszer összevesztünk, mikor részeg volt, és hozzám vágta a kezében lévő üveget, és hát ez lett… - húzta el barna tincseit a szemétől, ezzel felfedve a már tegnap este észrevett heget. 

- Utána szakítani akartam vele, amitől annyira dühös lett, hogy megerőszakolt.

És onnantól nem tudtam menekülni, mindig megtalált, még ha az utcán bujkáltam is.

És mindig ugyan az lett a vége, mint mikor el akartam hagyni. Hiába kiabáltam mindig segítségért, megfenyegetett, hogyha szólok a rendőröknek, megöl.

Azért, hogy ezt nem vegyem üres szavaknak, lefogott, és megvágott egy késsel a hátamon, a gerincem mentén, és otthagyott a lakásomban egyedül.

Annyira véreztem, hogy kihívtam magamhoz a mentőket, de arra már nem emlékszem, hogy mikor értek oda, mert elájultam.

Mikor felébredtem kórházban voltam, ahol az orvosok faggatni kezdtek, hogy mi történt, hogy szereztem a sebet.

Azt mondtam, hogy nem emlékszem semmire, és ők el is hitték. A sebet a hátamon összevarrták, és mivel a gerincem mentén fut nem lehet észrevenni.

Miután a kórházat hetek múlva elhagytam egy darabig azt hittem megmenekültem, de  tegnap este elkapott, mikor a bárból jöttem, ki és ha Te nem lennél, már lehet, hogy én se… - a végére elsírta magát, és az szemet is könnyek szúrták.

Nem tudom, hogy hogy lehet ennyire kegyetlen a sors, egy ilyen kis, gyönyörű árvával. Egy dologban biztos voltam. Őt már soha nem engedem el, és ha kell az életem árán is megvédem. De ki az az Ő?

- Rettentően sajnálom… Most már vigyázok rád… - csitítgattam a zokogó lányt, és nekem is könnyek folytak már az arcomon. - Mindent elrendezünk, és megbeszélünk, csak most még pihenned kell. Minden rendben lesz… De még be se mutatkoztam, Louis William Tomlinson vagyok. És te? - próbáltam egy mosolyt erőltetni arcomra.

- Liliana Styles.